KAOTIKUS ÁLLAPOTOKRA ÉBREDTEM TEGNAP. A FREEBLOG HARDVEREI FELMONDTÁK A SZOLGÁLATOT, ÉS VELÜK EGYÜTT AZ AUGUSZTUS ÓTA TÖRTÉNT ELMENTÉSEK (ÍGY AZ OLDALSÓ LINKSORA IS A BLOGNAK). Hát ez mérlegelésre adott okot, mert végül sikerült helyre állítani a problémákat, és ez nagy szó, hogy ennyire helyén volt a gondolatuk az üzemeltetőknek. De rájöttem, hogy jobb, ha csak a borostaszerint blog marad freeblogos szolgáltató alatt, és a filmélményt beolvasztom (erre már időhiányában régebb óta gondolok, így mostantól oda jelentetek meg minden írást.
Szeretőt szült magának...
Piszkosul nehéz helyzetben vagyok Fliegauf Benedek Méh c. filmjének megítélésénél, mivel ha maga a zseniális ihlet képes életet lehelni egy történetbe, akkor ez erre a majd két órás alkotásra teljes mértékben igaz. Maga sciencefiction elem (esetünkben az ember klónozása), csupán érezhetően a MÉGIS-t lehetővé tevő közjáték, semmi több. Minden más a férfi a nő és a természet meditatív háromszögébe vész el, ahol a szerelem hátborzongató módon összeolvad a férfi és a nő közötti másik nemes anya-fiú érzelmekkel. Számomra bizonyos jeleneteiben merő horror ez a film. Ráadásul az operatőri teljesítmény kitartott plánjaival, és színvilágával még egyszer rátesz az egészre, bár nekem furcsa volt a belső tér megjelenítése, mert ott melegebb színvilágot, bensőségesebb, az anyaméhhez közelebb álló világot reméltem. Ugyanakkor ott van bennem tövisképpen, hogy bármennyire is nálam a NAGYBETŰS színésznő netovábbja Eva Green, de azt éreztem, hogy a dialógusokból hiányzott egy spontaneitás, és a kapcsolatok is elsikkadtak (különösen igaz ez a Lesley Manville formálta karakterre)...
Az életrajzi alkotás Colin Clark visszaemlékezéseiből megelevenedő Marilyn Monroe és Laurence Olivier A herceg és a kóristalány (The Prince and the Showgirl, 1957) forgatásán eltöltött közös hetét mutatja be.
Colin Clark, an employee of Sir Laurence Olivier's, documents the tense interaction between Olivier and Marilyn Monroe during production of The Prince and the Showgirl.
Jancsó Miklós mondta talán egyszer, hogy a mai fiatalok kilencven százaléka nem ismeri Michelangelo Antonioni. Nahát megszületett ez a bejegyzés, ami remélem egy vékonyka reménysugárul szolgál majd a nem régiben kilencvenedik születésnapját ünneplő maestrónak. Úgy látszik Antonioninál különleges varázserővel bír az eltekert objektív, ami összezavarja a Nagyítás fényképész fenoménjét, most pedig a Jack Nicholos alakította David Locke számára nyújt kiskaput a silány életéből, amikor összecseréli a a néhány napja megismert, most szívinfarktus miatt az afrikai hotel másik szobájában fekvő férfi fényképével a sajátját a személyi igazolványokon. Így Locke lesz halott, és a férfi pedig eleven. Eddig egy vérbeli krimi történetében kezd formálódni, arról nem is beszélve, hogy a halott férfiről kiderül, hogy afrikai baloldali felkelők fegyvercsempésze volt, akik a személycseréből semmit sem érzékelve most a saját életéből menekülő Lockét találják meg megbízásukkal. Locke el is indul a halott férfi határidő naplójából kirajzolódó európai körútra. Aztán a Nagyításhoz hasonlóan egyre jobban szem elől tévesztjük a valóságot (a valóságnál jobban érdekel a riporter és a Maria Schneider alakította lány saját kis világa, és annak fenntarthatóságának csalfa reménye). Antonioni a személyiséget zseniális irracionalitással fogja meg, hogy a végén kimondassa Locke feleségével a nyomozóval folytatott párbeszédben a Nagyításhoz méltó felismerést. Olyan erős képi világa van, hogy a tévé képernyő, a számítógép monitor csak foszlányaiban adja vissza, a film értéke rovására az élményt...
"Amikor még gyermek voltam, úgy beszéltem, mint a gyermek, Úgy gondolkodtam, mint a gyermek, úgy ítéltem, mint a gyermek."
Oshi Mamoru bő egy órás manga adaptációja képes megidézni azt a megrendítő meditatív sciencefiction hagyományt, amely felül emelkedik a műfaj sok gyengébb alkotására jellemző hatásvadász banalitáson, és nem veszik el a technikai részletekben. Így képes kitágítani a horizontját odáig, hogy megértse két méltó kérdést tehetünk csupán fel: az egyik szellem (újra) létrejöttére vonatkozik, a másik pedig kételyek között az öröklétet fürkészi. Mamoru filmje ezért zseniális semmi felesleges mellékszál, csupán egyetlen bevetését meséli el a jövő kibernetikus beültetésekkel emberfelettivé növő kommandós főszereplőinek (a szűkszavúságáért teljes mértékben kárpótol, hogy néhány mondattal megrendítően mély jellem- és a szereplők közötti kapcsolat ábrázolásra képes). A film alfája Kusanagi Motoko őrnagy, aki a kommandó egyetlen teljesen kiborg testben élő tagja, így a létezésének, illetve a létezése hamisságának kérdése őt kínozza a leginkább. A küldetésük már magában jelkép, mivel a semlegesítendő Bábjátékos a számunkra létező legnagyobb bűnt tudatunk feltörését követi el látszólag bagatellizált, politikai játékához. Azonban várhatóan egy olyan mély réteghez ás le a film, amely alapjaiban kérdőjelez meg minden korábban látottat. A film eszméletlenül komplex és lezárt, szinte másodpercnyi pontossággal kitalálta Mamoru, hogy milyen hosszúnak kell lennie. Zenei- és képi világa külön felüdülés, mert egy olyan révületet ad vissza, ami sekélyesebb társaiból már régen eltűnt (az eszmei és emócionális csúcspontok káprázatosan megtalálják egymást). A soundtrackjére tökéletesen igaz, hogy nem a hallásunk az az érzékelés, amit elsősorban megkíván szólaltatni (Making of cyborg). Számomra a mai szemmel talán fintort kiváltó egyszerű grafikája is az élmény tökéletesen szerves része volt, főleg, hogy Mamoru eszméletlen vízióit, ha csak "mechanikusan" de képes volt a rajz tükrözni... (Külön szívmelengető érzés, hogy olyan a filmhez méltó ember készítette el a szinkronos verzió magyar szövegét, mint Varró Attila).
A valamilyen formában fiatalokkal is foglalkozó amerikai független film, ha nem éppen a kert város hátsó udvarában szörnyülködik, akkor általában az iskolapadok mögé ül. A csavar annyiban szokatlan, hogy most a tanítás után a tanár lóg a szeren. Így a film igazi tétje, hogy valamiféle ítéletet alkossunk a gyerekekkel nagyon jól bánó (?!), idealista tanárról, akit viszont viszont már-már feladata ellátására alkalmatlanná tesz az órák alatti (de gyakorlatilag az egész filmen végig menő) folyamatos kábítószer utáni tompasága, amit Ryan Gosling olyan hihetetlenül jó arcjátékkal és klasszis színészi játékkal alakít, hogy teljesen elsikkad a film minden más hibája (mármint itt is a kimondatlan cél az oktatási rendszer és a társadalom kritikája, amiben túl korán bezárulnak a tanuló előtt a "kapuk", és ideje korán fel kell nőni, azonban a film ez irányú mélysége, meg marad egy jobban sikerült Harmadik műszak epizód színvonalán). A kamerakezelés fantáziátlansága is a társadalom kritikus sorozatok bevett módszerét idézi, ami miatt már-már mi magunk is elbódulunk a film végére. Összességében mégis egy hajszállal más, mint a nagy átlag és ennek a különbségnek a tetten éréséért érdemes megnézni...
Ha hirtelenjében valaki azt a kérdést tenné fel, hogy mondj egy nevet, aki az FBI élén állt sokan (többek közt én is) valószínűleg J. Edgarral rukkolnának elő. Most végre vászonra kerül az élete, még hozzá nem is akárki rendezi, hanem Clint Eastwood. Szerintem keresve sem találhattak volna jobb embert a rendezői székbe, aztán majd kiderül, hogy ebből a témából mennyire futja...
As the face of law enforcement in America for almost 50 years, J. Edgar Hoover was feared and admired, reviled and revered. But behind closed doors, he held secrets that would have destroyed his image, his career and his life.
Még a Papírembernél merült fel egy agyon dicsért dramedy-nek, a Junonak a címe. Majd ma mielőtt elindítottam volna a filmet, még az is kiderült, hogy Jason Reitman rendezés. Noha nem az övé a forgatókönyv, de érezhetően az okosabb, nagy dumás komédiák közé tartozik (persze ahhoz, hogy ez így működjön az kell, hogy a film címszereplő kamasza a lehető legtávolabb álljon húsvér társaitól, és csak Reitman fejében létezzen). A téma csontig le van rágva, sőt Jennifer Garner játéka bennem maradéktalanul fel is idézi a hasonló filmeket, mégis a kellemes zenei aláfestésével, az aprólékosan kidolgozott, hihetetlenül emberi miliőt látva, ami a kamasz megejtett Junot (Ellen Page) körül veszi úgy érzem mégis képes volt engem személy szerint megszólítani ez a film...
A szereposztás a filmnél ki is "fullad" a poszteren látható három személyben (Uma Thurman, Ethan Hawke, Robert Sean Leonard, akik nem ismernék őket). Ugyanis egy zseniálisan mozgatott kamara drámával van dolgunk, ahol a két jó barát múltidéző beszélgetését Vincent (Hawke) hamarosan egy kínos emlék köré korlátozza (barátja "elszerette" a gimnázium utolsó napjaiban barátnőjét, és Vincent "elhiteti" mindkettőjükkel, hogy a John - Leonard - megerőszakolta a lányt). Nem derül fény az igazságra, de nem is ezen van a lényeg, hanem azon a klausztrofób környezeten, amit Vincent konoksága teremt az amúgy sem szívderítő motelszobában, és amely teljesen kifordítja a szereplőket magukból. Az egészet a totáloktól és féltotáloktól a két fél párbeszédének ellentmondó vágási technikáig (nem követi azt a rendet a kamera, amely szerint felváltva a párbeszélőket, majd kettőjüket együtt mutatná) egy nevetséges költségvetésből is zseniálisan elfutó alkotássá...
A Tom és Jerry rajzfilmeknek volt egy emlékezetes epizódja, ami Mouse in Manhattan címen futott (van is egy talán véletlen utalás, amikor Woody a kamaszlányt a hangja miatt Jerryhez hasonlítja, nem tudom gondolt-e rá, hogy naivsága miatt is ráillik ez a hasonlat). Valami hasonló érzés fogott el engem, amikor Woody Allen George Gerswin gyönyörű zenéjére komponált "szerelmi vallomással" indít. A vallomás alanya pedig a "Nagy Alma". Utoljára John Cassevetes New York árnyai című munkájában éreztem ennyire elevennek a nagy város jelenlétét (valószínűleg az ahhoz mérhető operatőri teljesítmény miatt is), sőt mi több Allen és személyes története bolhaként hat, ahol a nagyváros a csaholó bernáthegyi. Innentől kezdve lehet bármennyire is szomorú Allen története, aki a boldogságot egy még "meg nem rontott" kamaszlány mellett találja meg, az égvilágon semmi hatása nincs a személyes megítélésünkre a záró képsorokban újra megjelenő nagy várossal kapcsolatban...
„Mégis, a legjobb az volna, hogy míg a nagyokosok ott lent a könyvtárteremben olyan okosan vitatkoznak a művészetről, mi itt egy hatalmasat kefélnénk...”
Hangzik el a mondat az ízig-vérig New York-i neuritikus zsidó értelmiségitől, aki szerint még a legjobb esetben is nyomorúságos az élet, miközben észre sem veszi, hogy mellette ott van a film történet számomra egyik legszebb alakításában Diane Keaton. A film kiváló burleszk, amennyiben nem az önmagukban is zseniális Allen monológokon, hanem egy freudi második vagy akár harmadik jelentés rétegen van a hangsúly. A korábbi Woodyhoz képest rög realista történetben egyszerre van jelen a könyvekről, filmekről, lemezekről, a kultúrát és gondolkodást kisajátító nagyvárosi intellektuel rezervátuma rácsainak feszegetése, de öntudatossága, és a kis clownnak a legfontosabb fogalmakig (Isten, szex, szerelem és halál) lecsupaszított életben is hiába való boldogságkeresése (egyszerre röhögtem jóízűen és éreztem valami megindítottságot Allen vergődését nézve). Sziporkázó narratívája kitekintésekkel és a passzív visszaemlékezést felülíró múltidézéssel az intellektuális szórakozás egyik mementójává teszik...
A hobo a senki földjén westerneket idéző poszt apokaliptikus képe, a lapos sztori ellenére a műfaj kedvelőinek kellemes kis trip lesz. Quentin Tarantino és Robert Rodriguez féle saját szerzői jegyeiket félre ismerhetetlenül magán viselő grindhouse mímeléssel szemben (ez persze nem ledegradálónak szánom) ennél a filmnél már az első néhány képkockáról lerí, hogy valami k*rva olcsó és gusztustalan dologról van szó, majd a tragikusan túljátszott szerepek, az olyan beteg monológok, mint Rutger Hauer medve hasonlata, mind-mind hadüzenet a jó ízlés ellen (ugyancsak nem ledegradálásképpen mondom ezt el). Az aberrált kaszabolós jeleneteiben, pedig egyértelműen torture pornó elemei kerülnek túlsúlyba (a készítők fantáziája is itt bizonyul a leggazdagabbnak, legyen akár szó a csatornafedeles kivégzésről, vagy a motoron érkező önjelölt kaszásokról), olyannyira, hogy már egy-egy jelenet előtt készítgettem a lelkemet a soron következő "borzalmakra" (ehhez mérten nagyszerűre sikerült a befejezés)...
Korábban már a borosataszerintben közzé tettem egy felhívást, és Royalwithcheese eddig megjelent a blog szellemiségével teljesen összevágó, jó írásai is arról győznek meg, hogy jó lenne a blogot minél közösségibbé tenni. Ha magatokban is éreztek kedvet, kitartás, erőt, akkor várnak titeket a filmélmény képzeletbeli hasábjai...
Úgy látszik a zombi filmek eszköztárukkal George A. Romero óta újra és újra alkalmasnak bizonyulnak félelmeink kifejezésére. Jelen filmnél is kellett egy zombi apokalipszis, hogy az utána kialakult sivár Isten háta mögötti világban rájöjjön a Jesse Eisenberg által nem akárhogyan alakított Colombus, hogy emberi kapcsolatok híján harapás nélkül is könnyedén zombivá válhat az ember. Ezért a filmben nem is annyira a zombikon van a hangsúly (néhány ördögien ötletes aprítást leszámítva elvegetálnak azok), hanem az önmagukban is életképes karakterek (az említett Colombuson kívül a két lány és Woody Harrelson formálta Tallahassee mind egytől-egyig nagyon találóak) közösséggé válásáról. Ehhez szükség van az önmaguk alkotta szabályok áthágására és arra, hogy a külvilágtól veszélyeit lehalkítva újra merjenek érezni. Ehhez pedig nagyszerű cameokon (Bill Muray), néhány tinifilmekből kölcsönzött jeleneten és akarva sem lehetne jobb, kaszabolós vidámparki befejezésen keresztül vezet az út...
A minden héten háborút egy olyan filmnek szánták, ami után a néző szájtátva áll majd, hogy erről van szó, ilyen az amerikai foci világa. De magát a filmet, mint eszközt is ebbe a halhatatlanoknak fenntartott csarnokba szánták: felírták Oliver Stone nevét a rendezői székre telezsúfolták nagy nevekkel, és elnyújtották két és félórára. Végül a sok erőlködésből pedig kisült egy közepes film, ahol a csapat ugyanúgy a valóságtól aligha távolabbi módon nyeri meg a már lefutni látszó bajnokságot, a játékpálya és az azt körülvevő piszkos párhuzamba állítása Al Pacinó zseniális alakítása nélkül nem sikerülhetett volna, Stone bizarr, de mégis ritmusos vágásaival (azonban miatt kínkeservesen hosszúnak tűnik a film), és nagyszerű zenei aláfestésével alkot némi maradandót, így végül számomra inkább jó, mint közepes film...
BY: ROYALWITHCHEESE
Az akciófilmek hősei mindig eltúlzott karakterek. A főhős minden esetben szép, sármos és természetesen sebezhetetlen, míg ellenfele, a fő gonosz a végletekig romlott, ocsmány teremtmény. Ezeket a megszokott kliséket figurázza ki az utóbbi évek legszórakoztatóbb akció-vígjátéka, a Golyózápor. Mindezt úgy, hogy a kliséken, sablonokon nem változtat, hanem a végletekig, minden realitáson túl fokozza őket, amiből így egy iróniával átitatott műfaj-paródia kerekedik ki, amely közben egyszersmind akció zsánerfilm is. Maga a film egy megállás nélkül pörgő akció-özön, igazi golyózápor, amiről a két fő karakter Smith (Clive Owen) és Hertz (Paul Giamatti) rendkívül szórakoztató dialógusokkal (és töltényekkel) tűzdelt párharca gondoskodik. Az előbbi a filmtörténet legtökösebb karaktereinek egyike, aki számára nincs olyan helyzet, amiben ne lenne egymaga is teljes fölényben (erre a legjobb példa, amikor egy répával intéz el fegyveres embereket!!). Ellenfele az emberei által rettegett, kissé pszichopata maffiafőnök, Hertz, aki magánéletében a papucsférj mintapéldája. Rajtuk kívül szerepet játszik még egy kisbaba, egy tüzes olasz nő (Monica Bellucci), egy fegyvergyáros és egy szenátor is. Mondanom sem kell, nem a forgatókönyv miatt lehet szeretni ezt a filmet. Az akciófilmek a kiszámítható és banális cselekményük ellenére is elvárják, hogy komolyan vegyük őket. Ez szerencsére a Golyózáporral kapcsolatban egy pillanatra sem merül fel, amiről a minden határon túlmenő akció és az ezt kísérő irónia, önreflexió gondoskodik. Vagyis egy nagyon szórakoztató filmről van szó, egy akció-vígjátéktól pedig nem is lehet ennél többet várni. 8/10
Senkit ne tévesszen meg ez a rémes cím, mert a Lódító hódító egy merőben eredeti film. A hihetetlen aprólékosan felépített álomvilágában a maga Truman showra emlékeztető feszélyezettségével, hazudni nemhogy bűn, de még nem is ismerik a szereplői a hazugság fogalmát. A Ricky Gervais formálta főhős, pedig birtokába kerül a legértékesebb képességnek, amikor elsüti az első hazugságot. Innentől kezdve pedig egymást követik a sziporkázások a történésben, ami piti kis csalással indul hamarosan a társadalom elismert szereplőjévé, sőt "vallási vezetőjévé" avanzsálja a férfit, hogy végül a kicsit szétfolyóvá vált történet egy sablonos romantikus befejezésben oldódik fel. Végeredmény pedig egy cukormázas alap történetéhez mérten szokatlanul keserű, de több részében nagyon találó komédia.
BY ROYALWITHCHEESE
Tarantino első nagyjátékfilmje megjelenése (1992) után azonnal kultikus státuszba emelkedett, annak ellenére, hogy a rendezőt e filmjével (és a sok későbbivel) kapcsolatban sem teljesen alaptalanul vádolhatták plágiummal több európai és ázsiai filmből való egyértelmű lopása merítése miatt.
Azonban az egyértelmű hatások ellenére is egy igen eredeti alkotásról van szó, amit legfőképpen a parádés színészi játék tesz emlékezetessé, a Harvey Keitel- Steve Buscemi- Tim Roth hármas egyaránt brillírozik, a többiek is nagyon szépen helytállnak. Ezúttal is, akárcsak a Pulp Fictinben(amivel a legkézenfekvőbb a filmet viszonyítani), egy megidealizált gengsztervilágban járunk, a perverzió és az erőszak itt is kéz a kézben járnak egymással. A Tarantino védjegyének számító ötletes és vicces párbeszédek itt is jelen vannak, működnek, de ebben egyértelműen tudott fejlődni később a Pulp Fictionben. A másik védjegy, a remek zeneválasztás viszont már ekkor is nagyon ment, a 70-es évek szuperslágerei mind nagyon eltaláltak.
A történet a következő: Öt ismeretlen rabló összeáll egy gyémántrablásra. Nem ismerik egymás valódi nevét, színek szerint szólítják egymást. Azonban az akció közben a rendőrök a vártnál gyorsabban érkeznek ki, így ők csak vérfürdő árán tudnak meglépni a helyszínről. A megbeszélt rejtekhelyen találkozva aztán arra következtetnek, besúgó van közöttük, és a rablást, illetve az azt megelőző beszervezést felidézve megpróbálják kideríteni, melyikük lehet az…
Ami igazán érdekes a filmben, azt pont a számunkra legérdekesebb jelenet kihagyása, ugyanis magát a rablást végig nem látjuk, csak a menekülést a helyszínről és az akciót megelőző előkészületeket. A Kutyaszorítóban alapvetően színpadi dráma (adoptálták is), a cselekmény nagy része a rejtekhelyen, egy üres raktárban játszódik, a teret a színészeknek kell betölteniük. Ezúttal Tarantino az idősíkok között sem ugrál olyan gyakran, talán emiatt nem is pörög úgy a történet, mint a Ponyvaregényben, viszont fordulatokban itt sincs hiány, sőt azok drámaisága talán a legerősebb a Tarantino életműben.
A Gárdista ínyencség van kilátásban a rendőr komédiákat kedvelőknek. A film címszereplője Gerry Boyle, amolyan kérges modorú, kurvázó ír rendőr, akinek ezúttal hatáskörét meghaladó feladattal kell szembenéznie egy drog kartell felgöngyölítése kapcsán. Azonban a kéretlen segítség nem marad el. Egyenesen az FBI-tól érkezik...
Erős nosztalgia köt a tinifilmekhez, mert az én gimnazista éveim alatt izzót fel a gépezet, és került moziba számos mára a műfaj etalonjaivá vált film. Ezekben hol egymástól elszeparálva, hol kar-karöltve jelent meg a tizennyolc feletti humor, és egy végletekig naiv romantika. Aztán úgy éreztem, hogy kinőttem belőlük, így nehéz volt rávennem magam a Könnyű nőcskére. Szóval inkább az általam az utóbbi időben nagyon megkedvelt Emma Stone-ra voltam kíváncsi. De végül jó sült ki az egészből, miután sikerült újra hozzá szoktatnom magam a színes cuccokhoz és kliséihez. A végére pedig rá kell döbbennem, hogy valóban humoros lehet egy kamasz lány, aki van olyan önfejű, hogy bevállalja az iskola legnagyobb kurvája címet. Noha már az elejétől lehet tudni a szőke herceges befejezést, mégis az egyik legjobb alkotás önálló megoldásaival (pletyka terjedését a felgyorsuló képpel érzékelteti), filmes gegjeivel és merész szókimondásával (az amerikai fundamentalista egyházakról, vagy éppen az "erkölcstelen" iskolai segítőről). Szóval úgy feszegeti a műfaji korlátjait, hogy képes idősebb közönséget is a képernyő előtt tartani...
